Szeretem Európát. Az Ars Fatalis írása közben alkalmam volt bejárni, csak azt sajnáltam, hogy még egy ilyen utazóregény sem ad elég teret, hogy minden érdekes helyre elkalandozom a toll.

  Mikor azokkal beszélgetek, akik már elolvasták a Ars Fatalist, gyakran megjegyzik, hogy a helyszínek mennyire elevenek. Mintha tényleg jártam volna ott. Némely esetben igazuk van ezzel a feltételezéssel.

  Valóban jártam Isztambulban. Ültem az Aja Szófia előtti téren, ittam a török kávéból, és tényleg össze kellett szorítanom a fogam, hogy a zacc ne csússzon le. Jártam a Nagy Bazárban is. A török város olyan csodás hely, ahol el tudom képzelni, hogy Aladdin története valóban megtörtént. Kézenfekvőnek tűnt innen indítani a cselekményt.

  Németország autópályáin is megfordultam néhányszor. Az autópályáktól majdnem annyira irtózom, mint a repüléstől. Folyton balesetet vizionálok, és talán nem egyedül vagyok ezzel a kényszerképzettel. A Halálnak muszáj volt itt felbukkannia, mert ennél nyersebb, romantikátlanabb helyet nem találnék az öreg kontinensen.

  A budapesti bolondokháza részben a képzelet szüleménye, részben az a romos kórház keresztgyermeke, amit többször is bejártam már. Az autópályával ellentétben egy üres félig összedőlt kórházban annyi szentimentális potenciál van, amiből egy könyvespolcot lehetne megtölteni.

  Dublinban található szentháromság egyetemét körbejártam, és fényképeztem, de az alagsori rejtelmek megint a fejemből pattantak ki. Ennek ellenére Írország éppen olyan kedves, és mesés számomra, mint ellenpontja a csodás Isztambul.

  A legérdesebbet a végére tartogattam. Az első fejezet, amit megírtam az Ars Fatalisnál London bombázásával kezdődött. Nem volt könnyű, mert sosem jártam még Londonban, ezért kinyitottam egy térképet, és ráböktem találomra. Az utcát, ahol az ujjam a térképhez ért, Half moon streetnek nevezték. Itt játszódott a fejezet cselekményének a java része. Elkészült a kézirat, és úgy hozta a sors, hogy egy napot Londonban tölthettem. Felszálltam egy városnéző buszra, és órákon át kocsikáztam az esőben. A túra vége felé – alaposan elázva – felnéztem az egyik utcatáblára, ami hiszik, vagy sem a Half moon street volt. Olyan volt, mint ahogy elképzeltem, leszámítva a lángokat és a német bombázókat az égen.

  Azt gondolhattam volna, hogy micsoda véletlen, de akkor már túl voltam a könyvön, és kissé kételkedtem a véletlenekben.