James Pal első emlékében London felett tűzvirágok nyíltak. A virágok sok tonnás vasmagvakból fakadtak, melyek bőségesen hullottak a felhők közt zúgó gépmadarak hasából. James ötesztendős volt. Nem sok fogalma lehetett a pokolról, mégis úgy vélte, a háború sújtotta London valamiféle büntetés a városon és a világon. A kisfiú így ismerte meg Londont. Itt bármikor felcsaphattak a lángok, házak válhattak porrá, bárki meghalhatott, bármelyik pillanatban.

Később próbálkozott azzal, hogy korábbi emlékeket is találjon a fejében. Egy anya arcát, egy kedves hangot, de semmit sem talált a lángok közt ropogó városon kívül. A fonál itt kezdődött, a múlt, ha egyáltalán létezett, elégett a fergetegben.

A Brockwell Parkban kórházsátrak álltak. Fehér sátorlapjukra fekete ponyvát dobtak, hogy ne adjanak jó célpontot a német bombázószázadoknak. Ettől a sátrak máris ravatalozónak tűntek. Papíroldalú, reszketeg sírboltoknak.

James átvágott köztük. Néhol fájdalmas jajongást hallott, máshol nyugodt csendet. Kiért a Half Moon útra. Egy férfi futott el mellette, anélkül, hogy egy pillantást is vetett volna rá. Túl nagy volt a felfordulás ahhoz, hogy egy elcsavargott gyerek bárkinek is szemet szúrjon.

Ezen a napon az élők nem voltak fontosak.

A Half Moon éppen olyan jó választásnak tűnt a kis James számára, mint bármelyik másik utca. Még úgy is, hogy a házak legtöbbjének ablakszemén és ajtószáján sűrű füst tódult ki, máris szürkére színezve az emléket.

Az emlékképben fontos helyet foglalt el a repedezett aszfalt felett száguldó hőség. Forró légáramok söpörtek végig a házak közt, gyakran egymás útját keresztezve.

A kis James egy ékszerüzlet árkádja alá bújt, amikor egy szirénázó vizeskocsi robogott végig a Half Moon pokolba vezető betonján.

Megfordult a fejében, hogy ki kellene futnia a kocsihoz, leinteni a sofőrt, és bevallani neki, hogy eltévedt, hogy nem is emlékszik, hol az otthona, de úgy retteg, mint még soha életének öt éve alatt.

A gyávaság azonban erősebb volt. Szégyenletesnek érezte a kiszolgáltatottságát, tanácstalanságát. Nem akarta bevallani, hogy elvesztette saját sorsa felett az irányítást. A gyermek nem akart gyermek lenni.

A felhők közt újra feldübörgött a bombázók következő hulláma. James fejére téglapor hullott. A fiú magára maradt a háború kellős közepén. A túlélési esélyei így sem lettek rosszabbak, mintha felnőttekkel vette volna körbe magát. A felnőttek világa éppen darabjaira hullott, ők maguk élettelen bábuként, lángolva feküdtek London-szerte. Mindeközben a gyermek világa, kínok közt, ahogy Isten kiötlötte, éppen megszülte önmagát.

A bombák hullani kezdtek. Az egyik a vizeskocsit találta el. A tartály meghasadt, a belsejéből szétfröcskölő vizet James feketének látta a naptalan, füsttel borított városban. A sofőr, pusztán a szerencséjének és a vak véletlennek köszönhetően túlélte a robbanást, és az egyik pocsolyában fetrengve próbálta eloltani egyenruháját. Szája újra és újra kinyílt, majd becsukódott, mintha a keserű levegőt harapdálná. Ordított, de a detonációk elnyomták a hangját.

A gyermeki elme, ha túl sok borzalmat tapasztal, egyszerűen becsukja kapuját. Nem hajlandó befogadni semmit a külvilágból, mert úgy gondolja, nem találhat ott semmi olyat, ami elkápráztatná, csodálattal töltené el. James számára az volt az a perc, mikor elméjének kapuja elkezdett nyikorogni, hogy véglegesen koponyájának óvóhelyére zárja a gyermeket, aki egy nemkívánatos világba született.

És akkor, azon a helyen James valami nagyon furcsát látott.

Egy úr ült a Half Moon egyik apartmanjának ablakában. Fehér inget és vaskos fekete keretes szemüveget viselt, amely kissé ferdén állt az orrán. Időnként kipillantott az ablakon, fel a füstös égre, mintha naplemente híján csak a repülőkkel zsúfolt, kormos égben gyönyörködne.

James lábujjhegyre állt, hátha többet lát a második emeleti párkány mögötti különös férfiból. Az egész valahogy izgalmasabbnak, rendhagyóbbnak tűnt számára a haldokló Londonnál.

A férfi tollat fogott a jobb kezében. Egy madár tolla volt, fekete színű, fehér szarugerinccel a közepén. Egy könyvbe írt, amit a párkánytól James már nem láthatott. A könyvnek azonban ott kellett lennie, efelől a kisfiúnak nem volt kétsége.

A férfi úgy ült az apartman második emeletén, egykedvűen, időnként megigazítva szemüvegét, minta nem is egy világégés közepén lenne. A háború kézzelfoghatóan valóságos volt az ablak James felőli oldalán, a férfi mégsem óhajtott tudomást venni a veszélyről.

James számára azonban valami még ennél is furcsább volt. Úgy állt a helyzet, hogy a háború sem vesz tudomást a férfiról. A tűz elkerülte a Half Moon régi apartmanját, a bombák máshová hullottak, a tetők máshol lobbantak lángra. A halál nem merészkedett ötven méternél közelebb.

A pocsolyában fetrengő tűzoltó még mindig a zubbonyába maró lángokkal küzdött. A szemüveges ismét kipillantott az ablakon, észrevette a tűzoltó élethalálharcát. Megemelkedett székén kissé, hogy jobban lássa a tartálykocsi melletti történéseket. Arca rezzenéstelen maradt, szinte szoborszerű. Az égő hús fájdalma nem szökött át a kettejüket elválasztó távolságon, a borzalom lepattant arról a láthatatlan burokról, amely a Half Moon apartmanját védte.

Író. James nem tudta jobb szóval illetni. Mi más lehetne az, aki még akkor is a tollat forgatja, mikor a város körülötte éppen elenyészik.

Az író visszaült a székre, és folytatta az írást.

A világ visszazökkent a háborús hétköznapokba. Az utca elején az újságosbódét kitörölte a valóságból egy robbanás. Valahol egy csecsemő sírt. A tűzoltónak sikerült eloltani az egyenruháját.

A szemüveges férfi mindeközben érinthetetlennek látszott.

Jamesnek öt esztendő élet is elég volt, hogy világosan érezze: valami nincs rendjén.

Az élet szabályain senki sem emelkedhet felül. Az élet egyes számú szabálya az, hogy bármikor véget érhet. Ez alól nincs kibúvó, és nem illik semmibe venni. Félelemmel kell reagálni rá, mert úgy helyes. James Pal úgy vélte, ha valaki mégis azt hiszi, hogy felette áll ezeknek a dolgoknak, és abba a téveszmébe szédül, hogy maga dönt a sorsa felől, azt széttépik a bombák. 

És akkor ott az a férfi.

James visszahúzódott az ékszerüzlet árkádjainak egy oszlopa mögé. Megnyalta rossz ízű ajkait. Szomjas volt, a rémület már rég felemésztette az utolsó csepp erejét is, mégis úgy döntött, marad. Nem merte elhagyni a Half Moon utcát, ahol a törvények nem törvények többé. A szemét sem merte levenni az apartman ablakáról.

A férfi megállt az írással, újra a kinézett az ablakon. Az író és a kisfiú tekintete végre találkozott.

Az író arca most is üres maradt, de szemüvegét meglepődve feljebb tolta csontos orrán.

James rájött, hogy a létezése ebben a pillanatban ugyanolyan döbbenetet vált ki a férfiból, mint amilyet az imént ő maga is megtapasztalt. Tetszett neki a férfi. Ő is ilyen szeretett volna lenni. Magabiztos, halált nem félő. Arra vágyott, hogy maga alakítsa a sorsát. Azt gondolta, hogy az a férfi ismeri a létezés egy olyan titkát, amely a többiek előtt homályban marad. Valami olyat, ami nem tesz gazdaggá, de mégis felruház egyfajta sebezhetetlenséggel.

Ezek a gondolatok segítettek a kis James Palnak, hogy ne záruljon rá saját elméjének kapuja.

A sötét felhők közt feldübörögtek a háborús gépezetek, a pillanat folytatódott.

A mennyekből bomba zuhant alá. Belsejében az elmúlás türelmetlenül várta, hogy kikelhessen. Egyenesen az ékszerüzlet elé esett, a kockakövek szétfreccsentek a soktonnás szörnyeteg érkeztekor.

James háromméternyire lehetett a bombától, mikor az lyukat ütött a Half Moon közepébe. Lélegzetvisszafojtva várta a halált, amelyről ekkor már sokkal többet tudott, mint amit egy ötévesnek szabad lett volna tudnia.

A férfi az ablakban megint előregörnyedt, a madár tolla sebesen mozgott a kezében.

Egy pillanat telt el, majd még egy, de a robbanás nem következett be.

James majd egy percig nézett farkasszemet a bombával, mielőtt az életösztön felülkerekedett benne, és mozgásra bírta a lábait.

Ekkor kifutott a Half Moon utcáról, át a füstön és hangzavaron, hogy azután két évtizedig vissza se térjen.

A háború véget ért, James Pal felnőtt. A gyermekkori emlékképből csak foszlányok maradtak meg a fejében. Inkább a vakszerencse intézte úgy, hogy éppen a Half Moon utcában lakjon, annak az apartmanháznak a tetőterében, ahol bombázások alatt az írót látta. Nem volt ebben semmi következetesség, vagy gyermekkori álom hajszolása. Egyszerűen csak kinyitotta a Daily Expresst, és ezt a szobát találta a legolcsóbbnak. Csak akkor döbbent rá, hogy ez az az utca, és ez az a ház, mikor az iszákos ír paptól kivette a dohos, ósdi, pénzérmés villanyórával felszerelt tetőtéri szobát. Ha a korábbi lakók felől kérdezett, a főbérlője csak kurtán annyit mondott, hogy a háború alatt egy dublini tanárember lakott itt, és sokkal jóravalóbbnak tűnt, mint James. A nyomaték kedvéért, a padlóra köpött James cipője elé. Az emlékezésre és a csodás véletlenek firtatására a mindennapi élet nem hagyott több időt.

Napközben Roy Monahan pékségének kenyereskocsiját vezette. Rendszerint hajnal háromkor kelt, és mire hat lett, már végtelenül fáradt volt a munkától. Hatvanöt szeptembere volt, London kellemetlenkedő nyári esője ekkor váltott át borzongató őszi esővé.

James már rutinosan kerülgette a repedezett aszfalton növő pocsolyákat. A Ford furgon, egyetlen és legjobb barátja, megnyugtató meleggel töltötte meg a fülkét, a karosszéria és a motortér résein keresztül. A kellemes klímában persze Roy pékségének kerek cipói, zsömléi és sajtoskiflijei is szerepet játszottak, melyek szinte lüktettek mögötte a hajnali hidegben.

Péntek lehetett, de ebben James nem volt biztos. Az idő éppen úgy folyt össze, mint az eső a szélvédőn. A rádióból az Egy nehéz nap éjszakája szólt, azzal a diszkrét hangerővel, ahogy James szerette. Ballal fogta a kormányt, jobbal a kávéját. Egy tucatszor kellett megtöltenie a kocsit, és kiürítenie London különböző pontjain, és reggel hatkor még csak az elején tartott a napi munkának. Késében volt, mint mindig. Roy kirúgással fenyegeti majd, de ő túl zsibbadt ahhoz, hogy aggódjon emiatt. Ahogy létezett a tegnap ködös valója, úgy létezni fog a holnap bizonytalansága is. Legtöbbször ezzel nyugtatta magát.

A démon valamivel hét után szólalt meg.

Senki sem tudta volna megmondani, hogy miért éppen ezt az időpontot választotta. Talán a rádióból a motorhanggal birkózó Beatles ébresztette fel, talán Dulwich utcáinak kátyúi, esetleg James Pal félhalott közönye. Persze az sem kizárható, hogy egyiknek sem volt szerepe ebben a fontos eseményben.

Jamesnek fogalma sem volt, mi lehet a kiváltó ok, amiért a hang éppen őt választotta a megszállottság alanyául. Az ilyen esetekben az olcsó regényfüzetek, mindig szolgáltattak egy átkot, egy baljós eseményt, vagy más egyebet. Vele viszont nem történt ilyesmi. Hacsak a Half Moonra költözése nem tekinthető annak.

Egy biztos csupán. A hang James fejében azt tanácsolta, hogy James ebben a pillanatban álljon meg a furgonnal, és hagyja sorsára a forrón illatozó kenyereket.

A kávé megremegett a kezében. Pár csepp kilöttyent, és végigfolyt a levágott ujjú kesztyűjén. Félrehúzódott, de nem állította le a motort. A máskor finom és csábító kenyérillatot most elviselhetetlennek érezte, menekülni akart, ki a szabad levegőre. A halántékát dörgölte, kiszállt, majd annyira elragadtatta magát, hogy tenyerével a homlokára csapott.

Egy szemüveges, középkorú férfi haladt el mellette a járdán. Zöld esernyője alól kisandítva figyelte, amint a kenyereskocsi vezetője a saját fejével viaskodik. Szemügyre vette a Fordot, az oldalán a cégért, majd elhatározta, hogy soha nem vesz semmit Roy Monahan pékségéből. Azután továbbsietett.

James a hátát a furgonnak vetette, mélyeket lélegzett. Lehelete háromszor lövellt London hidegébe, mire úgy érezte, ismét rend van a fejében.

A remegés elmúlt, a következő percben már ő maga is mosolygott az egészen. Nem hitte, hogy megőrült, nem akart orvoshoz rohanni. Mivel a kocsin kívül rögtön jobban lett, azt gondolta, a rádióval lehet gond. Talán valami rádióüzenetet fogott be az antenna. Néhány szót a másvilágról? Micsoda ostoba ötlet! De a fejéből biztosan nem jöhetett az üzenet. Miért is akarná ott hagyni ezt a munkát? Miért akarna mást csinálni, mint eddig? Hiszen furgont vezetni, kenyeres kosarakat pakolni a legjobb dolog a világon!

Visszamászott a volán mögé, és eldöcögött Dulwich esőáztatta utcáin.

Valóban nehéz nap volt, James örült neki, hogy véget ért.

Az utcáról kevés fény szűrődött be szobájába. A nagyját elnyelte a közeli sikátor, és ezzel a két utcai kandeláber sem dacolhatott. A téglafalak öregebbek és büdösebbek voltak Teddy atyánál is, aki az alsó szinten lakott. James a vénség zsémbes modora ellenére szeretett itt élni. Még az sem vette el a kedvét, hogy a szentatya, nem kevés világi rosszmodorról téve tanúbizonyságot, folyamatosan zaklatta a szoba bérleti díja miatt. Ha pedig nagyon lerészegedett, és ez gyakran megesett, az új generáció haszontalanságáról szónokolt, miközben fél éjszakán át képes volt rugdosni a szoba ajtaját.

Azon az estén azonban viszonylagos nyugalom honolt a Half Moon utcán. Éppen két hét telt el, mióta a démon először hallatta a hangját. Alig sötétedett be, London épp csak halkabbra fogta a moraját, máris rákezdett.

A hangnak akcentusa volt, ami az ágyán riadt szemekkel fekvő James szerint legalábbis meglepő volt egy démontól. Egy képzelt dolog, nem tud kellően elrugaszkodni a képzelőjétől. Egy kicsit mindig egyek maradnak. Legyen bármekkora is az elmebaj. Az ő hangja azonban küszködött egyes hangzók kiejtésével.

Most is az ostobaságait hajtogatta, akárcsak legutóbb. A majd egy órán át tartó mormogása után James egyetlen mondatot tudott csak felidézni:

„Fogd a tollat!”

Izzadtan feküdt az ágyán, holott a sarokba állított kályhában már rég kialudt a tűz.

Ezúttal nem volt menekvés. Nem foghatta a rádióra, sem az ódon épületek falaiban távolról idekúszó hangra. Nem a kémények felől, nem a csatornaereszeken át, nem a tető alól jött a hang. A tulajdon fejéből.

El kellett gondolkodnia azon, hogy valóban elment-e az esze. Az őrület nem érkezett a legjobbkor, tekintve, hogy alig néhány órát aludt, és még annál is kevesebb ideje maradt hátra, mielőtt újra kocsiba kell ülnie. A várost etetni kell. Nem törődhet ilyen önző dolgokkal, mint a suttogás, vagy a lassan összegubancolódó agytekervényei.

Fogd a tollat? Micsoda badarság!

Felkelt és járkálni kezdett a szobában. Azt hazudta magának, hogy megnyugtatja az alig öt lépés a két fal közt. Valójában csak félt elaludni.

Felkapcsolta a villanyt, és levett a polcról egy könyvet. Akadt ott minden Homérosztól Poe-ig. Nem a saját kötetei voltak, a szoba bérleti jogával együtt kapta a jogot az olvasásra. Teddy atya feltételezhetően nem is tudta, hogy a könyvek a szobában vannak.

James nyugtalanságának idejére Walt Whitmant választotta. Whitman és ő most kéz a kézben járták a köröket, egészen addig, míg Theodor tiszteletes meg nem elégelte James cipőjének kopogását a feje felett, és ütni nem kezdte a falat. A döndülésekből ítélve krikettütőt használhatott, hozzá válogatott káromkodásokat.

James nem akart ujjat húzni az öreggel. A vén Teddy valóságos, a hang a fejében pedig… Nos, azt már úgyis elnyomta Whitmannel.

Visszafeküdt, de aznap már nem aludt semmit.

A bestia ezután hatvanöt januárjáig hallgatott. Londonra fehér fátyol hullt. A szürke, saját levében úszó város úgy festett, akár egy bűzölgő kísértet. Néhány kéményből füst szállt, a járókelők fejükbe húzták a kalapjukat.

Roy Monahan már két napja nem adott fizetést, szélesre tárt karokkal rosszul menő üzletre hivatkozott. James csak azért nem fogyott csonttá, mert rendszeresen lopott a pékáruból. Ennek ellenére a sötét karikák szaporodtak a szeme körül, a ládák is nehezebbnek tűntek a szokásosnál.

Más már régen otthagyta volna Royt, hogy máshol próbáljon szerencsét, de James Palt másféle fából faragták. Őt nem lehetett egykönnyen kizökkenteni a nemtörődöm melankóliájából.

Még az idegesítő belső hangnak is keményen kellett küzdenie. A dal ugyanaz maradt, a démon csupán rákapcsolt kissé. Minden magányos estén, minden szürke hajnalon azt sugdosta Jamesnek, hogy ragadja meg végre azt az átkozott tollat és vessen papírra néhány szót, majd még néhányat, míg a szavakból mondatok nem lesznek, a mondatokból pedig oldalak.

A bestia azt is állította, hogy Jamesnek különös érzéke van a betűkhöz, és amit a papírra vet majd, az szép lesz és jó.

James hitt a démonának. Azért, mert közel harminc megélt éve ellenére nem sikerült levedlenie a másságát. Ugyanaz a naiv kisfiú maradt, aki a bombazápor közepette a városban tévelyeg.

Miért is ne hitt volna? Az apák és a fiaik évezredek óta követik a démonaikat a megszállottságig, olykor egyenesen a forró őrületbe. Roald Amundsent az északi és a déli sarkig elvitte a hang, Nagy Sándort a világ meghódítására sarkallta.

Minden tett mögött egy hang áll. Egy suttogás.

James nem hitte, hogy az ő suttogása más lenne, mint az átlagpolgár hasonszőrű elmebaja. Úgy gondolta, ez éppen az, ami az egyszerű kikötői munkással elhiteti, hogy egy szép napon autóversenyző lesz, vagy a Soho olcsó prostituáltjával azt, hogy ünnepelt színésznő. Persze minden hang hazudik. Az övé miért tenne másképp?

Sosem érezte magát fontos embernek, és tudomásul vette, hogy sosem lesz az. Nem akart többet, csak furikázni a kenyereskocsival, és ládákat pakolni. Naivságában nem sejtette, hogy ezzel a vágyával közelebb áll a boldogsághoz, mint a körülötte élők legtöbbje.

De ilyenkor mindig jön egy hang, ami a feje tetejére állítja az egyszerű ember világát.

James hősiesen próbált helytállni. Néma tigrisként ragaszkodott a szürkeségéhez. Az alattomos és könyörtelen migrén azonban legyűrte egy álmatlan éjszakán.

A menetlevél egy kitépett lapjára kezdett firkálni. Azt a kék golyóstollat használta, amit Roy adott neki, amikor felvette. Már az első néhány szó után érezte, hogy működik a dolog. Megkönnyebbült. A hang megnyugtató búgássá szelídült, a különös akcentus elcsendesedett. James végre újra egyedül maradhatott a saját fejében. De csak egy időre.

A démon a koponyájában éhes volt. Ha nem etette minden nap szavakkal, akkor fogait az agyába mélyesztette. James írt, mert nem maradt más választása. Írt az estéken alvás helyett, két fuvar közt, a boltok hátsó bejáratánál várakozva, a raktérben kuporogva morzsás ujjvégekkel.

A szalvéták, a kartondobozok oldala, a recsegő kenyércsomagoló papírok mind préda volt a számára. Mindenhová firkált valamit. A feljegyzések ott hevertek a párnáján, az asztalon, a vécé mellett.

Kezdetben a szokásos ostobaságokról írt. Szerelem, sors, végzet. Csupa olyanról, amiről nem tudott semmit. Egyszer rímbe szedte a sorokat, máskor szándékosan kerülte azokat. Jambusok, daktilusok, páros, és páratlan szerkezetek.

Nem sikerült egy szót sem megjelentetnie. Szorgalmasan próbálkozott, de a magazinok sorra utasították el. Kilóban mérve a leveleket, hamarosan éppen annyi dorgálást, és elutasítást kényszerített ki a szerkesztőkből, amennyi maga is felhalmozott. A Hemingway csónakjától, a Londoni földalattiig számos sajnálkozással teli irat pihent az éjjeliszekrényén.

A szóképek, a ritmus, a versláb nem termett semmit James számára. Egy haldokló művészet mániákusa lett, reménytelen küldetéssel. Ezt a hangnak köszönhette, és nem igazán volt hálás érte.

Hatvanhét nyaráig mentek így a dolgok. A lázas jegyzetelés létformává lett, a világ közönyével karöltve fonták át James életét. Olyannyira megszokottá vált a sikertelenség és az álmok szövögetése, melyeket James magáénak érzett, hogy meg sem fordult a fejében az írás befejezésének gondolata. A hang úgy sem hagyta volna, és a tollforgatás, ha másra nem is, de a démon lecsillapítására jó volt.

Jó egy esztendeje kísérletezett utoljára azzal, hogy sarokba vágja a tollat, a vécébe gyűri a jegyzeteit, és egy öblítéssel elindítja őket oda ahová valók. A fájdalom és a kényszer akkor azonnal rátört. A Half Moon apartmanjának kísértete a fogait csikorgatta, dühe ott visszhangzott a fejében.

Hat kilót fogyott az utolsó évben, és komoly tartozást halmozott fel Teddy tiszteletesnél, mert nem tudta fizetni a szoba bérleti díját. Az öreget egyébként akkoriban többször látta józannak. A szeszvásárláshoz hiányzott neki a Jamestől bezsebelt pénz. Alkohol nélkül a pap csak még elviselhetetlenebb lett. Folyton azzal fenyegetőzött, hogy kidobja Jamest, és biztosan meg is tette volna, ha talál másik albérlőt. A fiú szerencséjére mindenki nagyívben elkerülte az apartmant, csakúgy, mint a bombák annak idején.

Minthogy egyes égi hatalmak önkénye alapján a bajból sosem elég, ezért ugyanebben az időben Roy a pékség bezárásának rémképével riogatta Jamest. A fiú tudta, amikor ez bekövetkezik, nemcsak pénz, de elcsent kiflik, lopott benzin és állás nélkül marad.

Úgy álltak a dolgok, hogy ábrándjai, mint oly sok más fiatalemberé, beleolvadnak London ködébe. Mert a vágy, hogy szavai egyszer másokhoz is eljussanak, a sajátjai lettek.

Erre akkor jött rá, amikor az influenzajárvány végigsöpört a városon. Két napig feküdt lázasan a kihűlt lakásban, és egyszerűen nem maradt ereje tollat ragadni. Már előre félt. Úgy gondolta, ha a vírus nem öli meg, akkor a hang majd biztosan őrületbe kergeti. Nem így történt. Az első éjszakát egyszerű lázálmok közt töltötte, mint minden beteg. Lázálmában újra háború volt, a bombák újra hullottak. Ő felborult a kenyereskocsival az utca közepén, és beszorult. A robajok egyre közelebb hallatszottak, de ő nem szabadulhatott a fogságából.

A második napon, annak ellenére, hogy a fejében egy árva pisszenést sem hallott, magától felkelt, és írni kezdett. A sötétben, csak az utcai lámpák felől beszűrődő fényben. Az előző napi lázálmát írta le. Minden egyes szóval jobban lett egy kicsit, reggelre a betegség visszahúzódott.

Ettől a naptól fogva ismerte be magának, hogy a parancs a fejében lassan a személyes vágyává alakult.

A történetnek azonban még nem volt vége. James egyszer úgy döntött, hogy felveszi a kesztyűt, és ő maga szólítja meg a bőre alá fészkelődött fenevadat. Legnagyobb meglepetésére a démon válaszolt.

Jamesnek nehéz napja volt. Nem az első, és nem is az utolsó az életében. Késő délután ért haza. Defektet kapott Dulwich déli felének egyik utcáján. Az egyik kerékanya ráadásul beszorult, a furgon tíz körömmel ragaszkodott az alkatrészhez. Majd´ egy órán keresztül birkózott vele, mire sikerült kicserélni a kereket. Közben végig zuhogott. James Pal komolyan elátkozottnak érezte magát, ezen kívül az egyetlen londoninak, aki nem bírja elviselni az esőt.

A keze remegett a kimerültségtől és az éhségtől. Betántorgott a lépcsőházba. Ereje végén járt.

Teddy az ajtó mögött lapulhatott, akár egy támadásra készülő kóbor eb. Nem is vette észre rögtön. Az öreg kiszámíthatatlan lett az utóbbi időben. Bottal járt, mert két héttel korábban leesett a lépcsőn, és az egyik bokája tropára ment. James magában azt gondolta, hogy a pap a szesszel együtt a szerencséjén is túladott.

Ezen az estén Teddy tiszteletes csontszáraz volt, és ettől kissé frusztrált. Még mindig nem szokta meg ezt az állapotot.

Fenyegette Jamest, a pénzét követelte, és ezúttal nyomatékot is adott szavainak. Ellökte a fiút, és botjával ráütött a fejére. Közben a farizeusokat átkozta, a James Palhoz hasonló semmirekellőket, és mindenkit, aki szikkadt agya felszínére bukkant. Kora ellenére veszedelmesen erősnek tűnt. Az évek csak a fejéből vették ki a magukét, a karjából nem.

A bot gyémánt alakú fémgombja felsértette James halántékát. Az ütés egyébként nem volt annyira fájdalmas, a szégyenérzet sokkal inkább. Teddy percekig folytatta az ordítozást, egy kíváncsi arc is megjelent az egyik ajtóban, de meghátráltak a szitokáradat előretörésével.

Jamesnek végül sikerült elszelelnie. Bezárkózott a szobájába. Tudta, hogy ez már nem mehet sokáig így. Az egyetlen dolgot tette, amit tehetett: felitatta a fejéről a vért, és fohászkodott.

Nem Istenhez, nem ördöghöz, csak a hanghoz a fejében. Útmutatástért. Változásért. Csak ezt akarta.

„Fogd a tollat!”, mondta a hang megint, és James legszívesebben felordított volna kínjában. A düh csak itt, alig pár négyzetméteres birodalmában szabadult ki belőle. Rombolni kezdett. Felborította az ágyát, összetörte a székét. A könyveket ledobálta a polcról. Poe, Whitman a padlón verte fel a port. Arthur Gordon Pym galacsinná gyűrve repült szerteszét. Gyűlölte őket, éppen akkor nem segítettek, mikor a legnagyobb szükség lett volna rájuk.

A dühkitörésnek mégis egy könyv vetett véget. Egy felirattalan gerincű vaskos példány. Nekiesett volna, de csak üres lapok néztek vissza rá. Fehérségük megtorpanásra késztette, kijózanította. Egy ilyen makulátlan világosságot sötét tintával bepiszkítani igen nagy bűnnek érzett. Olyan, mint nyilvánosan kivégezni egy lehetőséget. Egy ígértet, hogy ide valami egyszeri és megismételhetetlen kerül, nem pedig egy ember ostoba gondolatai. Valami mulandó a mulandótól.

Az írás nagyon rossz irányba is el tudja vinni a dolgokat.

James nem értette, hogy kerülhette el a figyelmét az üres könyv. Ujjai közt végigpörgette a lapokat. A fehér oldalak közül egy fekete toll hullott ki, és vitorlázott alá a padlóra.

Éppen olyan toll volt, mint amivel egy férfi ugyanabban a szobában írta rendíthetetlenül a jegyzeteit valamikor nagyon régen, a bombázás alatt. Miközben a világ lapjainak megperzselődött a széle, az a toll a dolgát tette. Rendíthetetlenül.

„Nem az író forgatja a tollat, hanem a toll az írót.” Csupán ennyi állt a könyv első oldalán. Azután félelmetes fehérség.

A részletek a helyükre kerültek. James érezte a bőre alatt, a zsigereiben a változást. Mint amikor fogaskerekek kapcsolódnak össze. Minden összefügg mindennel, és minden mindenkivel. Véletlenek nincsenek.

A tintát a polc poros sarkában találta. Letekerte az üvegcse kupakját, és az asztalra folyatta a tartalmát. A madártollat többször is belemártotta. Minden leírt szót alaposan megfontolt.

Amint a könyv lapjai fölé görnyedt, az idő maga is elvesztette felette a hatalmát. Utólag nem tudta megmondani, mennyit töltött az írással. A villanyóra kattanása térítette magához, amikor reggel talált utolsó aprója is lejárt. A szobára sötétség borult, de ez nem fékezte meg.

A toll tovább sercegett a papíron.

Kora hajnalban tért magához. A könyv az asztalon hevert, a toll a nyitott gerincébe illesztve. Egy oldalt írt tele. A kezdetben szépen megformált betűi egyre csúnyábbak lettek, amint a megfontoltság engedett a mohóságnak.

Az egyik mondat így szól:

„Theodor O’Callahan mellkasához kapott, körmei bőrébe vájtak, de karjában nem maradt annyi erő, hogy a szíve körüli szorítással versenyre kelljen.”

James többször is végigolvasta a sorokat, az öreg Teddy halálának papírra vetett kitalációját. Nem is sejtette, hogy ilyen sok harag gyűlt fel benne az utóbbi években. A düh végül kiutat talált belőle, és úgy gondolta még ez a legjobb formája. Így senkinek sem eshet baja. A megkönnyebbülés mellett kicsinyesnek érezte magát, amiért ilyet írt az iszákos vén rohadékról.

Kávé nélkül, üres gyomorral indult el dolgozni. A lépcsőházban nagy volt a felfordulás. Ennyien még sosem verődtek össze, főként nem ilyen korai órán. A Half Moon apartmanjait maguknak való alakok lakták.

Az embereket James Pal meglátása szerint leginkább valami tragédia hozza össze. Az a hajnal alátámasztotta a tézisét.

A lakók éppen azt bámulták, ahogy két vézna mentős Teddy atyát tuszkolja hordágyon a mentőkocsiba.

Halk pusmogás, és a mentőkocsi tetején kopogó esőcseppek duruzsoltak a bejáratnál. Az első sorban állók szívrohamról, a hátrébb állók a tiszteletes szeszfogyasztási szokásairól pusmogtak. Az esőcseppek zakatolása Jamest vádolta.

A mentő elhajtott, James elindult dolgozni. Semmibe meredő tekintettel vezetett egész nap.

Roy délben kirúgta. Nem is ígérte, hogy kifizeti az elmaradt bért. Nem szabadkozott, és nem mutatott szánalmat. Esély sem volt rá, hogy az üzlet fellendüljön. Más pékségek jóval Roy ára alá mentek.

James leadta a furgon kulcsait, és hazagyalogolt. A Half Moon még a háború alatt sem tűnt olyan komornak és kilátástalannak, mint azon a délután.

Teddy O’Callahan meghalt napközben. James az ágyán fekve hallgatta ki két öregasszony beszélgetését, akik épp az ajtaja előtt idézték fel a pap legsúlyosabb részegségeit, és bocsátották meg megbocsáthatatlan bűneit.

Jamest nem az öreg halála rémítette meg igazán, hanem a fejében forgó gondolatok. A lehetőség, hogy a Half Moon utcájában valami nincs rendjén, hogy a világ rendszere nem is olyan megingathatatlan, és hogy a tollnak és a könyvnek köze van ehhez.

James még azon az estén elhagyta a Half Moont, és soha többé nem tért vissza. Akik látták elsétálni Dulwich utcáin a reggeli hideg ködben, csak egy könyvet láttak nála, amelyből egy madár tolla lógott ki.

Szöveg: Benyák Zoltán

Foto: Soós Laca - www.sooslaca.com