A nő körbesétált az órásboltban. Minden polcnál, minden szerkezetnél elidőzött egy kicsit. Arcára egyes óráknál mosoly költözött, másoknál komoran bólintott. Úgy viselkedett, mintha már látta volna az ujjakat, rakétákat, és még ezernyi nem odavaló dolgot formázó mutatókat, a kézzel festett számlapokat, vagy azokat, amelyek elé családi képet ragasztottak. Úgy tett, mintha ismerte volna azokat, akik egykor ezekkel az órákkal mérték a múltjukat, vagy próbálták tervezni a jövőjüket.

– Nem zavarok?

– Apám azt mondta, minden vevőre időt kell szakítani. És mivel nekem ma egy vásárlóm sem volt még, az egész napom a magáé. Már ami megmaradt belőle.

A nő Tac asztalához ért. Az asztalon pipa és egy csomag dohány hevert, néhány csipesz, és az órásmesterek jellegzetes nagyítója, amit a szemük elé szorítanak, miközben mindkét kezükkel a fogaskerék rengetegben matatnak. A nő sorra megérintett mindent, mintha valami rituálé előírásait követné.

– Megzavartam a sajtó böngészésében? – kérdezte, amikor meglátta az asztalon az újságot.

– Öt perccel ezelőtt még azt gondoltam, hogy a történelem ismétli önmagát, de rá kellett jönnöm, hogy csak a tegnapi lapot olvasgatom. Reggel óta. Tévedésből. Az időskori szenilitás klasszikus példája – az órásmester nevetése krákogásba fulladt, tekintete a pipája felé kalandozott.

A nő az újság fölé hajolt.

– A halálozási rovatot olvassa? Elment egy ismerőse, vagy rokona?

– Az ismerősök, és a rokonok már rég… elmentek, ahogy maga mondja. Az ő nevük már nem bukkan fel az újságban. Egyedül maradtam, és az én koromban már csak azért olvasgatja az ember a fekete rovatot, mert próbálja elképzelni, hogy fest majd a neve sötét alapon fehérrel szedve.

– Fekete rovat – ismételte a nő. Halkan, mint akinek titkon tetszenek a szavak.

– No, meg azt találgatom, milyen szöveget írnak a Tac Lachensky név alá. Mint már említettem, a fájdalommal birkózó család, és az örök békét kívánó barátok kilőve. Azt hiszem, ez a háklis vén szivar alaposan megdolgoztatja azokat ott az újságnál. – Tac hüvelykujja szürke flanelingének mellkasát böködte. Vigyora olyan volt, mint egy katonáé, aki háborús hőstetteivel dicsekszik.

A nő visszamosolygott, ám az ő mosolyában volt egy kis szomorúság.

Tac úgy gondolta, a nő sokkal fiatalabb nála, de az időt olyan jól ismerő elméje valójában cserbenhagyta. Nem tudta felbecsülni a nő korát, hiába próbálkozott ráncokat találni az arcon, vagy nehéz idők nyomait lelni a homokóraszerű íriszben. Semmi nyomra nem bukkant. Egy perccel később feladta, és a kirakat felé fordult.

Szent Kron szigete felett megállt a levegő. A Kerék utcában alig motozott a szél. A postaládák körül, a kocsik régi kerekénél, a kockaköveken a szeptemberi falevelek alig mozdultak. A nap tovább közelítette a horizontot.

A nő az íróasztal szélén talált valami érdekeset.

– Egy homokóra? – kérdezte az eddiginél is nagyobb áhítattal, amikor meglátta a holmit. Ujjai már meg is indultak, amikor az órásmester felkiáltott.

– Azt ne érintse! – Majd amikor a nő hátrakapta a kezét, hozzátette: – Kérem.

– Valami személyes?

– Az.

– Különös. Még sosem láttam ilyen homokórát. Olyan gondosan faragott.

– Magam csináltam.

– Ehhez is ért?

– Ahhoz értek, amit a szükség megkíván.

– A mérete szokatlan. Láttam már kétperces homokórát, és láttam olyat, amit egy álló nap után fordítanak a fejére. Kötelekkel, csigasorokkal. A maga homokórája mennyi idő alatt pereg alá.

– Tizenkét és fél perc.

– Miért éppen ennyi?

– Így sikerült – vont vállat Tac Lachensky. – Mivel nem áll szándékomban eladni, nem akartam semmiféle időmértékhez igazodni. Az órát magamnak csináltam.

– Szórakozásból?

– Emléknek.

– Egy emberre, vagy egy eseményre emlékezteti?

– Lenyűgöz a kíváncsisága, de kérdezzen mást. Nem szeretek arról a homokóráról beszélni.

A nő engedelmesen arrébb lépett. Tac megkönnyebbülésére végre otthagyta az íróasztalt, és a polcokhoz ért. A deszkapadlón, ahol az imént még a nő csizmája volt, egy homokfolt maradt. Talpnyom apró szemcsékből, amilyet a boltba beszökő szél nem tudna formázni.

– Azok ott mind eladók. A felső polcon férfi karórák, az alsón a női modellek.

– Igen – mondta halkan az idegen, de ennek ellenére egy férfi órát vett le a kis tartóállványáról. – Egy régebbi darab.

– Jó negyed évszázados. Akkoriban jobban értettek az óracsináláshoz. Ebben nincs egy gramm műanyag sem. Ez jó ideig szolgál még.

– Mesél – tette hozzá a nő. – Minden óra mesél.

– Olykor nem túl szép meséket mondanak – bólintott Tac Lachensky. Egyre furábbnak találta a látogatóját, de különös módon rokonszenvezni is kezdett vele. Az órásmester ezt ekkora korkülönbségnél csodának tartotta. Mégis úgy gondolta, valami módon kettejük világlátása egyezik.

– Az óraszíjon maradt egy kis piszok – mondta a nő. – Vér. Száradt vér. Nagyon régóta ott van már. Az óra gazdája belekeveredett valamibe.

– Bántalmazták… talán – Tac, miközben magában mulatott, hogy miféle bolond akadt megint az útjába, igyekezett erősíteni a történetet a nőben. Az ilyenek imádják, ha valami rossz vagy hírhedt eseményhez kapcsolódó tárgy kerülhet a birtokukba. A nő harapni fog az órára, ha ilyesmit érez rajta. Tacra pedig igazán ráfért egy kis bevétel. – Bizonyára rátámadtak. Egy óráért akár ölni is…

– Nem – állította meg a nő. – Az óra tulajdonosa megölt valakit. A feleségét. Késsel. De előbb az asszony akart végezni a férjével, talán féltékenységből. A nők csak ritkán ölnek pénzért. Ezúttal is a szerelem lehetett az oka. Ezért ragadott kést, de a férje elvette tőle. A szíjtartónál, és az óraüveg mellett hosszú mély karcolás van. A penge hegye megakadt az órában. Szerencsére az üveg nem tört be.

– Lenyűgöző. Egy óra valóban sokat elárul a tulajdonosáról. De évtizedeket kell eltölteni egy ilyen boltban, hogy felfedezze az összefüggéseket. Maga túl fiatal ehhez. Egy percre mégis elhittem, hogy úgy olvas az órában, ahogy mások egy könyvben. Persze tudom, hogy az egészet kitalálta, de ügyes előadás volt.

Tac magában letett arról, hogy eladja az órát. A nő bizonyára a bolondokházából szökött. Csak a súlyos elmekórban szenvedők kreálnak ilyen részletes történetet, csak ők tudják így kiszínezni egy semmitmondó karóra történetét. Gyógyszeres kezelés alól elszökött képzelgés. Semmi több. Ha a nő az elmegyógyintézetből dezertált, akkor nem lehet egy vasa sem. A kabátot, a kalapot, és a kesztyűt lophatta. Túl vékonycsontú ahhoz, hogy leüssön valakit érte, inkább csak beszökött egy szabászatba és elemelt ezt-azt. Felszállhatott az egyik kompra, és most itt van Szent Kron szigetén, hogy a még bezáratlan bolondokat boldogítsa.

Nem is nehéz ilyen történeteket szülni.

– Ismertem az óra tulajdonosát – a nő visszatette a szerkezetet a polcra. Továbblépett, egyenesen az ébenfa ingaóra elé. Tacra villantotta a tekintetét, és az órásmester nem hitte, hogy a természetben létezhet-e egyáltalán ilyen sárgás írisz. Csupán szeptember tizenhetedikének lenyugvó napja láttatja vele ilyennek a nő tekintetét.

– Ez a legszebb darabja a gyűjteménynek – A nő úgy nézegette az ingaórát, mintha egy művészeti múzeumban járna, ahol csupa Goya és Dalí festményt állítottak ki.

– Ezt sem érinthetem?

– Tapogassa bátran! – vont vállat Tac.

A nő ezt tette. Vékony ujjai a fa erezetét követve siklottak az ingaóra robusztus testén.

– Az apja órája.

– Daniel Lachensky fél életén keresztül építgette ezt a szerkezetet. Mégsem ez lett a leghíresebb munkája. Sok más óráról ismerik a városban, de erről nem tudnak. Ez az egyetlen, amit rám hagyott a saját szerkezetei közül. Sokat foglalkozott vele. Éjszakánként dolgozott ezen a nagy ingán. Alapos munkát végzett. Az óra soha nem romlott el. Egyszer meg akarták vásárolni tőle. Annyit kínáltak érte, amennyit nem ért az egész bolt. Egy kisebb vagyont, amiből új életet lehetett volna kezdeni. Elutasította. Gondolkodás nélkül.

– Azt mondta, hogy az apja kezdte el visszatekerni a mutatót.

– Minden nap egy órával – bólintott Tac. Miközben kimondta a szavakat elmerengett. Újra látta az apját, a fehér ingben, fekete mellényében. Ott állt a nagy inga előtt, lábujjhegyre kellett állnia, hogy elérje a mutatót. – Csalni akart. Becsapni az időt.

– Maga is ezért tekerte vissza az imént? Hogy becsapja?

– Szerintem mind ezt próbáljuk. Egy életen át.

A nő csettintett, és ellépett az ingától.

– Ajánlatom van a maga számára Lachensky úr! – jelentette ki. – Segítek, hogy elérje az álmát.

– Melyiket? Sok volt a hatvanöt év alatt.

– Az igazi álmát. Becsaphatja az időt. Méghozzá jó alaposan. Mondhatjuk, hogy egyszer és mindenkorra. Játszhat, szórakozhat vele.

– Megérdemelné. Ő is játszott velem eleget. Talán már egy kicsit túl sokat is – Tac úgy gondolta, jobb, ha belemegy a játékba. A mondás szerint nem tanácsos ellenkezéssel felbosszantani egy őrültet. Még akkor sem, ha nő, ha gyönyörű, és ha olyan szempárral áldotta meg az ég, amihez foghatót az órásmester sosem látott.

– De nem adom ingyen – mondta a nő. – Cserébe el kell mesélnie nekem az ingaóra történetét, a homokóráét és mindegyikét, amelyik fontos volt magának.

– Szereti, ha a végén kezdődnek a történetek?

– Én minden történetet szeretek. Szerintem nincs elejük, sem végük. Ezért szeretem őket. Túlélik az embert. A mulandóságban csak a történetek tartanak örökké.

Tac bizonytalankodott. Ha a nő bolond is, a bolondériájában akad némi logika.

– De ez még nem minden – folytatta a látogató. – Van egy ajándékom is önnek. Egy kis előleg a történetéért cserébe. – Vékony ujjai belemélyedtek a kabátja zsebébe, és amikor újra felbukkant, egy zsebórát tartott a hüvelyk és mutatóujja közt.

A zsebóra vékony ezüstláncon lógott. Az a típus volt, amit még gomblyukhoz rögzítve a szivarzsebben hordtak, amikor sok esztendővel ezelőtt a divat így rendelkezett. Jó állapotúnak látszott, az órásmester szakértő szeme szerint tisztességes összeget ért. Majd´ tíz esztendeje nem került ilyesmi a nagyítója alá, és most, hogy újra láthatott egyet, rég elfeledett izgatottság lett úrrá rajta.

– Megfoghatom? – kérdezte. A saját hangját idegennek érezte.

– Tapogassa bátran! – mosolygott a nő.

– Valami mintát véstek a fedelébe?

– Írást. Néhány szót.

– Felnyitom – mondta mohón Tac, mint aki nem tud olyan semmitmondó külsőségekkel foglalkozni, mint a fémbe vésett búcsúszavak, inkább azonnal az óra belsejére kíváncsi.

– Tegye azt!

A Kerék utcából beszűrődő naplemente fényében a felnyíló órafedél alatt a számlap vakító fehér volt. A két vékony fekete pálcika fél hetet mutatva várta az órásmester ítéletét.

– Szép – mondta Tac Lachensky. – Mikor romlott el?

– Az imént.

A nő hangjában volt valami nyugtalanító. Mintha nagyon messziről jött volna. Tac Lachenskyt az az érzés gyötörte, hogy a bolt váratlanul megváltozik. Falai messzebbre tolódnak, az íróasztal megnyúlik, a karnyújtásnyi távolság közte és a látogatója közt mérföldekre nő.

Tac megesküdött volna, hogy egy perccel korábban még érezte az óra szerkezetét mocorogni a kezében. Jó érzéke volt az ilyesmihez, ami még most öregkorában sem csapta be. Kétségtelen. Az óra járt, amikor a nő elengedte, de rögtön megállt, amikor Tac felnyitotta.

Ezzel egy időben a Bármikor órásbolt falán az időmérők regimentje is fura szokásokat vett fel. Monoton zakatolásukba ütemtelenség keveredett, az összehangolt kattanások káoszba fulladtak, az idő szimfóniája megakadt. Az időzaj elhalt, ahogy a közel ötven szerkezet elnémult.

Tac a homlokát ráncolta. Felugrott, és az órafalhoz rohant. Ujjával a mutatókat böködte, a láncokat babrálta. Az egyik óra apró szerelőajtaját felpattintotta, és belesett. Odabent minden normálisnak tűnt. Leszámítva az alkatrészek mozdulatlanságát.

– Mi folyik itt?

A nő valahonnan a háta mögül válaszolt.

– Elromolhattak. – Tac tanácstalanul állt a néma óraerdő előtt.

– Egyszerre az összes! Ez lehetetlen! Matematikailag ez…

– Ne számolja ki! Csak higgyen a szemének! Mind megállt.

– Ennek az esélye…

– Megesik olykor. Ne vegye magára! Tac megrázta a fejét, hátha szabadul a rossz álomból, de amikor újra felnézett a falra, csupa megállt órát látott. A ketyegés és zakatolás a bolt poros levegőjének része volt. Most olyan csend lett, mint egy kriptában.

Észrevette, hogy még mindig szorongatja a nő zsebóráját.

Végigsimított az üvegén. Ujjai ezúttal nem reszkettek, olyan megbízhatóak lettek, mint húszéves korában. A reszketés valahová belülre költözött, a szíve környékére. Akár a gyermekkor elvesztésekor, az első randevún, egy találkozáskor a halállal. A „valami nincs rendjén”, érzés lassan kúszott felfelé a testében. Az órásműhely árnyai megtorpantak, akár a nap a horizonton, holott mostanra a fényes korongnak már el kellett volna érnie a Kerék utca szemközti repedezett homlokzatait. A szél is elhallgatott Szent Kron szigete felett, a falevelek nem zörögtek, az ágak olyan rezzenéstelenek lettek, mintha nem is valóságosak lennének, csupán a fotográfus kirakatában egy görbült szélű kép.

Mikor Tac végre elszakította a szemét az óra fehér számlapjától, egyedül találta magát a boltban. Ha nem tartotta volna a kezében a zsebórát, azt gondolta volna, hogy a szenilitás láttatta vele a különös szemű nőt, és sugallta az elmúlt percek beszélgetését, a különös ajánlatot az idővel kapcsolatban. Talán ugyanez a korral járó zavar felelős azért, hogy úgy érzi, valami nincs rendjén a boltban, a Kerék utcában, Szent Kron szigetén, és az egész világon.

De mivel az ajándékba kapott órát még most is a kezében szorongatta, ezzel talán elfogadva látogatója ajánlatát, kénytelen volt azt hinni, hogy a rendhagyó látomás csupán most kezdődik.